2. - Felismerés

A kérdések egymást kergették a fejemben. Nem voltam képes nyitva tartani a szemeimet, annyira össze voltam zuhanva.  Nem érzékeltem az idő múlását, nem tudtam, hogy percek vagy töredékmásodpercek teltek el, minden egybefolyt, de a várakozás hosszúnak tűnt.  Az eső fájdalmas harcot vívott az autón lévő üveggel, ami megvédett tőle.  Az jármű megállt, de a szemeimet még mindig csukva tartottam. Nem tudtam irányítani a testem.  Éreztem, de nem láttam. Hirtelen csapott meg az a jellegzetes illat, és másodpercekkel később már esőt is éreztem a bőrömön. A szemeim kipattantak, és a fiú víztől ázott fürtjeit pillantottam meg. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy eljusson a tudatomig: épp a karjai közt visz be a házába.

- Van lábam, nyugodtan lerakhatsz. – köszörültem meg a torkom.

Még jobban magához szorított és sűrűbben szedte lépteit. A nyakába kellett kapaszkodnom, hogy le ne csússzak. Romantikus lett volna, ha ismerném, vagy ha egy nyálas filmbe csöppentem volna. Már az ajtó elé érkeztünk, s kisebb szerencsétlenkedést folytatva, de beljebb kerültem a sötétségbe burkolózott házba. A talpam már a földhöz ragaszkodott, és nem a légtérhez.

- A fürdőszoba fent van, nyugodtan fürödj le és szárítkozz meg. Találsz törölközőt, és majd adok ruhát. – mondta maga elé, miközben a vizes ruhákat fejtette le magáról.

Bólintottam egyet, majd elindultam felfele.

- A neved. – torpantam meg egy pillanatra.

Értetlenkedve kapta oda a fejét. Egy nagy kérdőjel körvonalazódott az arcán.

- Mi a neved?

- Harry. – homlokán kisimultak a ráncok, ami vagy öt évvel megfiatalította. Gyerekes mosoly jelent meg a képén.

- Köszönöm, Harry. – mondtam fáradtan, de igyekeztem egy mosolyt produkálni.

Zsémbes végtagjaimat már épp készültem munkára fogni, amikor megszólalt.

- És a te neved?

- Elle. – vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd nagy kínok közt, de elindultam.

*

A borongós, esős időjárás másnapig kitartott. Amikor kezdtem magamhoz térni, egy tágas szobában találtam magam. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, s amikor végre rászántam magam, úgy éreztem, mintha minden végtagomat forró viaszba mártották volna. Fájdalmasan fordultam meg, amikor két zöld szempárral találtam szembe magam.  Kellemetlenül ütközött össze a tekintetünk.

- Te mindig ilyen sokat alszol? – kérdezte pislogva, majd kezeivel szemeihez nyúlt, és megdörzsölte.

- Elég hosszú éjszakám volt. – próbáltam kevesebb gúnyt vinni a hangomba, sikertelenül.

Mintha hagyta volna elmenni a füle mellett, éles vigyor ült ki az arcára.

- Kérsz reggelit? – mondta még egy utolsót nyújtózva, majd kipattant az ágyból.

- Ha képes leszek megmozdulni, igen.

Távolodó alakját követtem szemeimmel, majd megfordultam és a plafont kezdtem fürkészni. Annyira ismerős volt, csak az nem tudom, hogy honnan. Hosszú másodpercekig haboztam, amíg rá nem vettem magam arra, hogy felkelek.  Amint felálltam, lábaimba éles fájdalom nyilallt. Kellemetlen volt, de ennél nagyobb fájdalmakat is legyűrtem már. Óvatos léptekkel indultam lefelé, majd a konyhába érkezve megálltam az asztal mellett.

- Mit kérsz? – vakarta meg a fejét, miközben rám nézett.

- Nem kell ilyen kedvesnek lenned. Nagyon hálás vagyok mindenért, de ha megmondod hogy most hol vagyok, két perc és összeszedem a holmiimat.

Viszonylag meglepődött a válaszomon. Nem szeretem túldramatizálni a dolgokat. Ami a szívemen, a számon.

- Te soha nem fogadod el a törődést? – arcán keserű mosoly vonult végig.

Tekintetét az enyémbe fúrta, de most nem kellemetlen hatást idézett meg bennem. A forróság elapadt bennem, dermesztő hideget hagyva maga után. A felismerés szele hirtelen csapott meg.