3. - A fény játéka

Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Nem ismertem, de törődött velem. Talán az a legnagyobb hiba bennem, hogy mindenkit eltaszítok magamtól.

- Ezen még nem gondolkodtam el. – szólaltam meg csöndes hangon, mire alig észrevehetően, de megborzongott.

- Ideje lenne. – mosolyodott el.

Óvatosan bólintottam, majd leültem az előttem lévő székre. A környezetemet kezdtem el fürkészni, amíg ő reggelit készített. Elég takaros volt a ház, de túl nagy egy személynek. Képeket láttam az ablak előtt, amik valószínűleg a családjáról készültek. A falak halvány vanília színben pompáztak, melyek melegséggel töltöttek el. Igazán otthonos volt minden.

- Egyedül laksz itt? – kérdeztem, a hátát szuggeráltam, hogy rám nézzen.

- Ez egy átmeneti háza a szüleimnek, csak most én használom. Az X-Factornak egy hete lett vége, így még nem volt alkalmam hazautazni.

Az agyam kattogni kezdett, és képtelen voltam befejezni ezt a gondolatmenetet.

- X-Factor? –kérdeztem vissza zavartan.

Még mindig háttal állt nekem, ami most már nem volt hatalmas probléma. Kínosan éreztem magam, hogy egy olyan ember konyhájában ülök, akit alig ismerek. Sőt.

- Tudod, a tehetségkutató. – fordult meg hirtelen és kezével hadonászott mialatt folytatta.

- Szóval… - éreztem, hogy elképedek, és a feltörő nevetésemet próbáltam visszafojtani. – Te tudsz énekelni?

A reakciója nem éppen az volt, amire számítottam. Nevetve rázta meg a haját majd ismét hátat fordított nekem.

- Talán. Lehet, hogy ötünk bája vitt el a dobogó harmadik szintjére.

- Ó, szóval van egy bandád. Mily meglepő! A mai tinédzserek 75 százaléka erről, és a hírnévről ábrándozik. – lehet, hogy túl diplomatikusválasz volt, de csak megbirkózik vele.

Sikerült elkapnom a válla fölötti pillantását, amit nagy valószínűséggel titkos úton kívánt megtenni. Habár hang nem hagyta el a torkát, a szeméről mindent le lehetett olvasni. Egy hatalmas, őszinte mosolyt küldött felém a szemeivel.

*

Lassan engedtem a csalogató fényeknek, melyek kitartóan próbálták áttörni a szemhéjamat, hogy beférkőzhessenek lezárt szemem alá. Nem akartam még magamhoz térni. Végül rászántam magam, de ahogy kinyitottam a szememet, azonnal be is csuktam. Egyelőre meg sem moccantam, nehogy kizökkenjek a pihenés okozta nyugalomból. Ez a tudatlan állapot csábítóbb, kellemesebb volt, mint a rideg ébrenlét… Abban a pillanatban, míg felnyitottam a szememet, eddig nyugodt érzékszerveim életre keltek, és beözönlöttek agyamba az információk. Félig éber állapotomban, szememet továbbra is szorosan lehunyva, elemeztem a látottakat. A fák sűrűen kavargó ágai vízcseppektől voltak súlyosak. A madarak ének helyett sóhajtoztak, a bogarak szorgalmas nyüzsgést jelentettek. A tavasz már a bejárati ajtó előtt toporzékolt. A látottakat megemésztve ismét próbáltam elszakadni a lelki békémtől. Megmozdultam, és ekkor tűnt fel, hogy Harry kabátja rám van terítve. „ Hát innen éreztem olyan intenzíven az illatát!” – gondoltam még egy mélyet szippantva.

- Ez valami gyönyörű! – hüledezett a mellettem ülő fiú, aki szeméből igyekezte elsöpörni kósza fürtjeit, hogy nagyobb látóteret nyerhessen.

Ez volt az örökségem kedvenc része.  Gyerekkori emlékeimben tisztán él minden kép erről a helyről. A fák suttogása mindig lelki támaszt nyújtott. Amikor Cathy mama meghalt, ide vezetett első utam.

- Talán ezért jöttem el Bristolból. – tettem hozzá kis késés híján.

- Nem rémisztő itt lenni? Egyedül? – homlokán megjelentek a ráncok, amik elködösítették tekintetét.

- Én nem félek semmitől. – vallottam be őszintén.

- Akkor te sem vagy mindennapi lány. - nevetett fel. A hanghullámok amiket az imént kibocsátott magából, az egész erdőt bezengte. 

Eltűnődtem, vajon miben különbözik azoktól az emberektől, akik mellett felnőttem. Csupán két napja botlottunk egymásba, de már egy lelki kötelék alakult köztünk. 

- Ahogy te sem. - mosolyodtam el, és az égboltot kezdtem fürkészni.

Állkapcsát keményen összeszorította, mély lélegzetet vett, mielőtt felém fordította volna tekintetét. Látszott rajta, hogy készül valamire. Szinte vibrált az izgatottságtól, amikor újra rám nézett. 

2. - Felismerés

A kérdések egymást kergették a fejemben. Nem voltam képes nyitva tartani a szemeimet, annyira össze voltam zuhanva.  Nem érzékeltem az idő múlását, nem tudtam, hogy percek vagy töredékmásodpercek teltek el, minden egybefolyt, de a várakozás hosszúnak tűnt.  Az eső fájdalmas harcot vívott az autón lévő üveggel, ami megvédett tőle.  Az jármű megállt, de a szemeimet még mindig csukva tartottam. Nem tudtam irányítani a testem.  Éreztem, de nem láttam. Hirtelen csapott meg az a jellegzetes illat, és másodpercekkel később már esőt is éreztem a bőrömön. A szemeim kipattantak, és a fiú víztől ázott fürtjeit pillantottam meg. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy eljusson a tudatomig: épp a karjai közt visz be a házába.

- Van lábam, nyugodtan lerakhatsz. – köszörültem meg a torkom.

Még jobban magához szorított és sűrűbben szedte lépteit. A nyakába kellett kapaszkodnom, hogy le ne csússzak. Romantikus lett volna, ha ismerném, vagy ha egy nyálas filmbe csöppentem volna. Már az ajtó elé érkeztünk, s kisebb szerencsétlenkedést folytatva, de beljebb kerültem a sötétségbe burkolózott házba. A talpam már a földhöz ragaszkodott, és nem a légtérhez.

- A fürdőszoba fent van, nyugodtan fürödj le és szárítkozz meg. Találsz törölközőt, és majd adok ruhát. – mondta maga elé, miközben a vizes ruhákat fejtette le magáról.

Bólintottam egyet, majd elindultam felfele.

- A neved. – torpantam meg egy pillanatra.

Értetlenkedve kapta oda a fejét. Egy nagy kérdőjel körvonalazódott az arcán.

- Mi a neved?

- Harry. – homlokán kisimultak a ráncok, ami vagy öt évvel megfiatalította. Gyerekes mosoly jelent meg a képén.

- Köszönöm, Harry. – mondtam fáradtan, de igyekeztem egy mosolyt produkálni.

Zsémbes végtagjaimat már épp készültem munkára fogni, amikor megszólalt.

- És a te neved?

- Elle. – vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd nagy kínok közt, de elindultam.

*

A borongós, esős időjárás másnapig kitartott. Amikor kezdtem magamhoz térni, egy tágas szobában találtam magam. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, s amikor végre rászántam magam, úgy éreztem, mintha minden végtagomat forró viaszba mártották volna. Fájdalmasan fordultam meg, amikor két zöld szempárral találtam szembe magam.  Kellemetlenül ütközött össze a tekintetünk.

- Te mindig ilyen sokat alszol? – kérdezte pislogva, majd kezeivel szemeihez nyúlt, és megdörzsölte.

- Elég hosszú éjszakám volt. – próbáltam kevesebb gúnyt vinni a hangomba, sikertelenül.

Mintha hagyta volna elmenni a füle mellett, éles vigyor ült ki az arcára.

- Kérsz reggelit? – mondta még egy utolsót nyújtózva, majd kipattant az ágyból.

- Ha képes leszek megmozdulni, igen.

Távolodó alakját követtem szemeimmel, majd megfordultam és a plafont kezdtem fürkészni. Annyira ismerős volt, csak az nem tudom, hogy honnan. Hosszú másodpercekig haboztam, amíg rá nem vettem magam arra, hogy felkelek.  Amint felálltam, lábaimba éles fájdalom nyilallt. Kellemetlen volt, de ennél nagyobb fájdalmakat is legyűrtem már. Óvatos léptekkel indultam lefelé, majd a konyhába érkezve megálltam az asztal mellett.

- Mit kérsz? – vakarta meg a fejét, miközben rám nézett.

- Nem kell ilyen kedvesnek lenned. Nagyon hálás vagyok mindenért, de ha megmondod hogy most hol vagyok, két perc és összeszedem a holmiimat.

Viszonylag meglepődött a válaszomon. Nem szeretem túldramatizálni a dolgokat. Ami a szívemen, a számon.

- Te soha nem fogadod el a törődést? – arcán keserű mosoly vonult végig.

Tekintetét az enyémbe fúrta, de most nem kellemetlen hatást idézett meg bennem. A forróság elapadt bennem, dermesztő hideget hagyva maga után. A felismerés szele hirtelen csapott meg.