5. - Beismerés

A telefon csörgése visszhangzott a fülemben. Szemeimet nem tudtam kezelni, így percek múltán, mire kinyitottam, a zaj abbamaradt.  Az órámra néztem, ami negyed négyet mutatott. Hajnali negyed négyet. Nem kellett sokat várnom mire újra megszólalt a telefon. Fölvettem és egy ismerősen csengő hang ütötte meg a fülem.

- 10 perc múlva ott vagyok.  Engedj majd be. – suttogta rekedten Harry.

- Mi a …? – a fejemet fogtam, annyira megerőltető volt a beszéd.

- Megígérted! – hisztis volt. De aztán leesett.

- Siess. – válaszoltam és letettem.

Egy hete nézi az időjárás előrejelzést. Az elmúlt napokban esős idő volt, nem volt szép tiszta az ég. Megígértem neki, hogy csillagokat fogunk nézni..
Lassan felültem az ágyból és felálltam. Felkapcsoltam néhány villanyt a konyhába menet, csak úgy rutinosan. Elővettem a mályvacukrot és a vodkát majd a bejárati ajtóhoz sétáltam. A küszöbön állva bámultam ki a fejemből amikor Harry leparkolt az autójával. Sapkát húzott a fejére és amint kiszállt az kocsiból,a csomagtartóhoz sietett. Kiszedett belőle valamit és széles mosollyal az arcán közelített felém. Amint odaért mellém megállt, és lenézett rám.

- Úgy nézel ki mint aki egy elmegyógyintézetből szabadult. – a pimasz vigyort lehetetlen lett volna letörölni az arcáról.

Vágtam neki egy fejet, ami újabb okot adott arra,hogy kinevessen. Besétált a házba, mire én is elléptem a küszöbről és becsaptam magam előtt az ajtót.

- Mi lesz ha az összes csillag lehullik majd az égboltról? – kérdezte kifürkészhetetlen tekintettel miközben az égre meredt.

- Meghal a remény az emberek számára.

Belemosolygott a mondatomba, de az arckifejezése nem változott. Olyan erősnek tűnt, olyan titokzatosnak. Mint én.

- Tudod én mit nem értek? A csillagok hogy tudnak ellenállni a föld vonzerejének? Lehet, hogy nagyon távol vannak, de a gravitáció nagyon erős. Szerintem egy idő múlva mindenki megadja magát neki. A gravitáció fog nyerni.

A csend nem volt kínos, de érezni lehetett a feszültséget, ami benne kering.

- A gravitáció olyan, mint te. Mindenkit magadhoz vonzol. Ha akarják, ha nem. Nem tudnak ellenállni.

A tekintetét magamon éreztem. Szinte megölt szemeivel. Látni akartam az arcát, de nem tehettem. Én a gravitáció?  Ezt pont a gravitáció mondja. Meg kellet volna szakítanom vele a kapcsolatot, de képtelen voltam. Szüksége volt rám,úgy ahogy nekem rá. Olyannak mondhatnám magunkat, mint a puzzle. Kiegészítve egymást alkot egy tökéletes képet.  Csak ez az én világomban még mindig nem létezett.

Nyeltem egy nagyon majd felültem. A fejem sajgott az alkoholtól. Harry is nagy nehezen feltámaszkodott, majd hozzá ért a hátamhoz. Érintése mélyen megérintett. A forróság elöntött. Nem tudtam visszatartani. Megfordultam.  Sokkal több volt a tekintetében, mint bárki máséban. Különleges volt és sokat mondó. Ha a megfelelő szót akarom használni, szinte csodálta azt, amit lát.

- Tudod, én nem vagyok alkalmas egy kapcsolatra. És hogy őszinte legyek, eddig soha nem voltam szerelmes.  Főleg nem nálam fiatalabb fiúkba. – a hangom egy kicsit remegett, de közönyt sugalltam.

Minden, ami abban a szempárban volt, egy pillanatra elsötétedett. Ami a szívembe hasított, az a tudat volt, hogy megbántottam.

- De amit irántad érzek az több, mint amit valaha éreztem bárki más iránt. – amint ezt kimondtam, a szívem gyorsabban kalimpált, és az érzések egyszerűen előtörtek belőlem.

Habár tudtam, hogy ez nem egy viszonzatlan dolog, mégis féltem a visszautasítástól. A gyomrom görcsbe rándult, a halántékom izzott, és a légcsövem körül furcsa érzés töltött el. Legszívesebben fogtam volna az érzést, és kidobtam volna az ablakon.
A szemeibe visszatért a csillogás, majd tekintetét levette rólam, és az égnek szentelte.

- Amíg a csillagok az égen vannak, addig van remény. – mormolta maga elé.

A következő pillanatban már azt láttam, hogy felállva a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen. Óvatosan fonta ujjait a csuklóm köré, és egy erős mozdulattal felrántott maga mellé.

- Tudod, most megcsókolnálak, de azt akarom, hogy emlékezz rá. – mosolygott és ujjai már nem a csuklómhoz tapadtak, hanem az arcomat szántották.

Mély hangjával és puha ujjaival elérte a kívánt hatást. Az egész testem beleborzongott.

4. - Prológus

Vannak emberek, akik azt gondolják, nem lehet őket befolyásolni. Az első reakcióm, hogy kinevetem őket, a második általában, hogy közlöm velük: tévednek.

Átlagosnak mondhatnám magam, ha nem tudnám a tényt, hogy egy fél démon vagyok. Tisztáznám, nem az ördög lánya vagyok, nincsenek szarvaim, se vérben izzó szemeim. A démonokat azért alkották a felsőbbrendűek (nevükön szólítva boszorkányok… ) hogy fenntartsák az egyensúlyt ebben a világban. Arra lettünk teremtve hogy káoszt szítsunk, de e mellett védelmezzünk. A jobbik esetben. A lelkünk egy fekete lyuk, mely inspirál és utasít a kártevésre. Vannak kivételek, mint mondjuk én. Az emberi teremtéseknek világos, ködfoszlány szerű  a lelke, amit olykor ellep a feketeség. Én ennek vagyok az ellentétje. Belsőm mocskos, de az emberi jóság foltot hagy rajta. Ahogy már említettem, ez a jobbik eset. Az ilyen démonoknak emberi felmenői vannak. Ez teszi őket fél démonná… Nos, a rosszabbik eset korántsem hasonlít egy tündérmesére. A pokol teremtményei a negatív dolgokból élnek. Ha egy bizonyos ideig nem tesznek kárt valakiben, megszűnnek létezni. A kár ilyen esetben a halállal egyenlő. Ez élteti őket.

- Ezzel a résszel zárnám le a prológust. A későbbiekben minden további információt közlök a démonokkal kapcsolatban, ez csak a bevezetés :) 5 komment a következő részhez ! -

3. - A fény játéka

Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Nem ismertem, de törődött velem. Talán az a legnagyobb hiba bennem, hogy mindenkit eltaszítok magamtól.

- Ezen még nem gondolkodtam el. – szólaltam meg csöndes hangon, mire alig észrevehetően, de megborzongott.

- Ideje lenne. – mosolyodott el.

Óvatosan bólintottam, majd leültem az előttem lévő székre. A környezetemet kezdtem el fürkészni, amíg ő reggelit készített. Elég takaros volt a ház, de túl nagy egy személynek. Képeket láttam az ablak előtt, amik valószínűleg a családjáról készültek. A falak halvány vanília színben pompáztak, melyek melegséggel töltöttek el. Igazán otthonos volt minden.

- Egyedül laksz itt? – kérdeztem, a hátát szuggeráltam, hogy rám nézzen.

- Ez egy átmeneti háza a szüleimnek, csak most én használom. Az X-Factornak egy hete lett vége, így még nem volt alkalmam hazautazni.

Az agyam kattogni kezdett, és képtelen voltam befejezni ezt a gondolatmenetet.

- X-Factor? –kérdeztem vissza zavartan.

Még mindig háttal állt nekem, ami most már nem volt hatalmas probléma. Kínosan éreztem magam, hogy egy olyan ember konyhájában ülök, akit alig ismerek. Sőt.

- Tudod, a tehetségkutató. – fordult meg hirtelen és kezével hadonászott mialatt folytatta.

- Szóval… - éreztem, hogy elképedek, és a feltörő nevetésemet próbáltam visszafojtani. – Te tudsz énekelni?

A reakciója nem éppen az volt, amire számítottam. Nevetve rázta meg a haját majd ismét hátat fordított nekem.

- Talán. Lehet, hogy ötünk bája vitt el a dobogó harmadik szintjére.

- Ó, szóval van egy bandád. Mily meglepő! A mai tinédzserek 75 százaléka erről, és a hírnévről ábrándozik. – lehet, hogy túl diplomatikusválasz volt, de csak megbirkózik vele.

Sikerült elkapnom a válla fölötti pillantását, amit nagy valószínűséggel titkos úton kívánt megtenni. Habár hang nem hagyta el a torkát, a szeméről mindent le lehetett olvasni. Egy hatalmas, őszinte mosolyt küldött felém a szemeivel.

*

Lassan engedtem a csalogató fényeknek, melyek kitartóan próbálták áttörni a szemhéjamat, hogy beférkőzhessenek lezárt szemem alá. Nem akartam még magamhoz térni. Végül rászántam magam, de ahogy kinyitottam a szememet, azonnal be is csuktam. Egyelőre meg sem moccantam, nehogy kizökkenjek a pihenés okozta nyugalomból. Ez a tudatlan állapot csábítóbb, kellemesebb volt, mint a rideg ébrenlét… Abban a pillanatban, míg felnyitottam a szememet, eddig nyugodt érzékszerveim életre keltek, és beözönlöttek agyamba az információk. Félig éber állapotomban, szememet továbbra is szorosan lehunyva, elemeztem a látottakat. A fák sűrűen kavargó ágai vízcseppektől voltak súlyosak. A madarak ének helyett sóhajtoztak, a bogarak szorgalmas nyüzsgést jelentettek. A tavasz már a bejárati ajtó előtt toporzékolt. A látottakat megemésztve ismét próbáltam elszakadni a lelki békémtől. Megmozdultam, és ekkor tűnt fel, hogy Harry kabátja rám van terítve. „ Hát innen éreztem olyan intenzíven az illatát!” – gondoltam még egy mélyet szippantva.

- Ez valami gyönyörű! – hüledezett a mellettem ülő fiú, aki szeméből igyekezte elsöpörni kósza fürtjeit, hogy nagyobb látóteret nyerhessen.

Ez volt az örökségem kedvenc része.  Gyerekkori emlékeimben tisztán él minden kép erről a helyről. A fák suttogása mindig lelki támaszt nyújtott. Amikor Cathy mama meghalt, ide vezetett első utam.

- Talán ezért jöttem el Bristolból. – tettem hozzá kis késés híján.

- Nem rémisztő itt lenni? Egyedül? – homlokán megjelentek a ráncok, amik elködösítették tekintetét.

- Én nem félek semmitől. – vallottam be őszintén.

- Akkor te sem vagy mindennapi lány. - nevetett fel. A hanghullámok amiket az imént kibocsátott magából, az egész erdőt bezengte. 

Eltűnődtem, vajon miben különbözik azoktól az emberektől, akik mellett felnőttem. Csupán két napja botlottunk egymásba, de már egy lelki kötelék alakult köztünk. 

- Ahogy te sem. - mosolyodtam el, és az égboltot kezdtem fürkészni.

Állkapcsát keményen összeszorította, mély lélegzetet vett, mielőtt felém fordította volna tekintetét. Látszott rajta, hogy készül valamire. Szinte vibrált az izgatottságtól, amikor újra rám nézett. 

2. - Felismerés

A kérdések egymást kergették a fejemben. Nem voltam képes nyitva tartani a szemeimet, annyira össze voltam zuhanva.  Nem érzékeltem az idő múlását, nem tudtam, hogy percek vagy töredékmásodpercek teltek el, minden egybefolyt, de a várakozás hosszúnak tűnt.  Az eső fájdalmas harcot vívott az autón lévő üveggel, ami megvédett tőle.  Az jármű megállt, de a szemeimet még mindig csukva tartottam. Nem tudtam irányítani a testem.  Éreztem, de nem láttam. Hirtelen csapott meg az a jellegzetes illat, és másodpercekkel később már esőt is éreztem a bőrömön. A szemeim kipattantak, és a fiú víztől ázott fürtjeit pillantottam meg. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy eljusson a tudatomig: épp a karjai közt visz be a házába.

- Van lábam, nyugodtan lerakhatsz. – köszörültem meg a torkom.

Még jobban magához szorított és sűrűbben szedte lépteit. A nyakába kellett kapaszkodnom, hogy le ne csússzak. Romantikus lett volna, ha ismerném, vagy ha egy nyálas filmbe csöppentem volna. Már az ajtó elé érkeztünk, s kisebb szerencsétlenkedést folytatva, de beljebb kerültem a sötétségbe burkolózott házba. A talpam már a földhöz ragaszkodott, és nem a légtérhez.

- A fürdőszoba fent van, nyugodtan fürödj le és szárítkozz meg. Találsz törölközőt, és majd adok ruhát. – mondta maga elé, miközben a vizes ruhákat fejtette le magáról.

Bólintottam egyet, majd elindultam felfele.

- A neved. – torpantam meg egy pillanatra.

Értetlenkedve kapta oda a fejét. Egy nagy kérdőjel körvonalazódott az arcán.

- Mi a neved?

- Harry. – homlokán kisimultak a ráncok, ami vagy öt évvel megfiatalította. Gyerekes mosoly jelent meg a képén.

- Köszönöm, Harry. – mondtam fáradtan, de igyekeztem egy mosolyt produkálni.

Zsémbes végtagjaimat már épp készültem munkára fogni, amikor megszólalt.

- És a te neved?

- Elle. – vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd nagy kínok közt, de elindultam.

*

A borongós, esős időjárás másnapig kitartott. Amikor kezdtem magamhoz térni, egy tágas szobában találtam magam. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, s amikor végre rászántam magam, úgy éreztem, mintha minden végtagomat forró viaszba mártották volna. Fájdalmasan fordultam meg, amikor két zöld szempárral találtam szembe magam.  Kellemetlenül ütközött össze a tekintetünk.

- Te mindig ilyen sokat alszol? – kérdezte pislogva, majd kezeivel szemeihez nyúlt, és megdörzsölte.

- Elég hosszú éjszakám volt. – próbáltam kevesebb gúnyt vinni a hangomba, sikertelenül.

Mintha hagyta volna elmenni a füle mellett, éles vigyor ült ki az arcára.

- Kérsz reggelit? – mondta még egy utolsót nyújtózva, majd kipattant az ágyból.

- Ha képes leszek megmozdulni, igen.

Távolodó alakját követtem szemeimmel, majd megfordultam és a plafont kezdtem fürkészni. Annyira ismerős volt, csak az nem tudom, hogy honnan. Hosszú másodpercekig haboztam, amíg rá nem vettem magam arra, hogy felkelek.  Amint felálltam, lábaimba éles fájdalom nyilallt. Kellemetlen volt, de ennél nagyobb fájdalmakat is legyűrtem már. Óvatos léptekkel indultam lefelé, majd a konyhába érkezve megálltam az asztal mellett.

- Mit kérsz? – vakarta meg a fejét, miközben rám nézett.

- Nem kell ilyen kedvesnek lenned. Nagyon hálás vagyok mindenért, de ha megmondod hogy most hol vagyok, két perc és összeszedem a holmiimat.

Viszonylag meglepődött a válaszomon. Nem szeretem túldramatizálni a dolgokat. Ami a szívemen, a számon.

- Te soha nem fogadod el a törődést? – arcán keserű mosoly vonult végig.

Tekintetét az enyémbe fúrta, de most nem kellemetlen hatást idézett meg bennem. A forróság elapadt bennem, dermesztő hideget hagyva maga után. A felismerés szele hirtelen csapott meg.

1. - Idegen

.

Kiszámíthatatlanul ért utol a nyári zápor. Az ég lila színben tündökölt, s talán ez volt,ami megtévesztett. Percek alatt lettem olyan vizes,mint amikor fürdök. Fehér pólóm rám tapadt, ezzel kiélesítve a felsőtestem minden porcikáját. A füstölgő cigi a kezemben már alig égett. Éreztem, ahogy a hideg nedvesség beszökik a talpam alá. Éles fájdalom csapott a hátamba. Olyan érzés volt, mintha méreg terjedne szét a vérköreimben. Sejtéseim szerint az alkoholt lemosta a víz. Nem sorolható a legjobb ötleteim közé, de elindultam. Minden léptem hatalmas zajt csapott,így igyekeztem lábujjhegyen járni. A házak többségében nem fiatalok, hanem sötétség tombolt. A környék ismerős volt, mintha Bristol gazdagabb területén lépkednék. Kívülről minden ugyanúgy nézett ki. Egyforma építésű házak,némelyik sötét vagy világosabb szürkének álcázta magát. Álarcot húzott a valóság. A legtöbb esetben ez mindig igaz. Az álarc az, ami tönkreteszi a dolgokat. Fáj magadban tartani az igazat, mert nem akarod másnak ezt az érzést. A fájdalomért hazudunk, a fájdalomért szenvedünk.  A fekete szemfesték az egész arcomon szétterült, de két cseppben csöppent a ruhámra. Hiába törölgettem magamat, nem javított a helyzeten. Véget ért  az út, és egy kereszteződés előtt torpantam meg. A válasz meghozása mindig a legnagyobb felelőséggel jár. Kétségbeesetten forgattam a fejem, talán azt remélve, hogy a házam előtt kötök ki. Az megérzéseimre hallgatva fordultam jobbra, és gyorsabb léptekkel hasítottam a járdát. Az eső annyira lehűtötte a levegőt, hogy fogcsikorgatva próbáltam legyűrni a hideget. Egy jármű fényszórói világították meg az alakomat. Árnyékomat megpillantva megtorpantam. Hajam csapzott volt, a ruhák meg csak lógtak rajtam. Egy pillanattal később már nem engem világított az autó,hanem mellettem volt, és ezt egy hangos fékezéssel jelezte. Az automatizált ablak lehúzódott és egy göndör hajú srác látványa tárult elém.

- Szállj be. – szólalt meg rekedten, és elképedve mért végig.

- Tudtommal illegális az emberrablás. – hangom fel-alá csúszkált, ezzel világossá vált: csak az elmém volt tiszta.

- Hazaviszlek. – erősködött, de hiába. Hátsó szándékot láttam benne.

- Megoldom egyedül. És amúgy is, kétlem hogy a bőrüléseid bírnák a magamba szívott vizet. De azért kösz. – vetettem oda az ismeretlen embernek, aki még mindig rám meredt Rang Roverjéből.

- Nem érdekel hogy vizes vagy.

- Ugyan kérlek. Mióta érdekli egyetlen embert is az, ami nem ő?

Azt akartam hogy nem legyen ott. Nem akartam társaságot. Megfagyni akartam az utcán, egymagamban. Mindig is  a legegyszerűbb utat választottam.  Az ajtó kinyitódott, és velem szemben állt a fürtös. Egy fejjel magasabb lehetett nálam, és jóval szélesebb.  Nem lehet több 17-nél.

- Amint látod, nem érdekel hogy vizes vagy. – mondta egyhangúan és próbálta elkapni a tekintetemet. Hiába próbálkozott, nem sikerült neki.  – Akkor hazavihetlek? – kérdezte és megbökte a vállamat, ezzel felébresztve az ábrándozásból.

Ismerős vonásai újabb gondolatmenetet indítottak el bennem. Bambán meredtem körvonalaira, haja egyenleten eloszlására, és már-már rikítóan zöld szemeire.

- Nem tudom hol lakok. – böktem ki miközben a fejemet ráztam.  Zavarodottságom űrt hagyhatott benne. Tekintete üres volt,de másodpercekkel később félmosolyra húzódott szája széle.

- Akkor most hova mész. – hangja még mindig rekedt volt és kemény, ami kissé frusztrált.

- Valamerre. – nem óhajtottam többet mondani, talán mert nem is tudtam.  Fehér fogait megvillantotta. Olyan volt, mint a lámpafény ebben a sötétben.

- Beszállnál végre? Kezdek fázni.

Gyengédség járta be a köztünk lévő teret. Óvatosan nyúlt a karomért, de én igyekeztem hátrálni. Az érintése felébresztette a testemet. A vízcseppek megállíthatatlanul gördültek végig a karjaimon, és volt, amely a hátamat kényeztette. Lehunytam a szemem, és a külvilágra összpontosítottam. Hirtelen reagált a testem a hajnali záporra, ami már jó ideje áztatott. A hideg mindenhol kirázott, és akaratlanul nyitottam ki a szemem.

- Menjünk. – sóhajtottam, majd elgyengült végtagjaimon az ajtó ajtajához baktattam.